A karácsonyi pofon

Juli akkor 8 éves volt, és, mint a legtöbb gyermek ebben a korban, valahol félúton a Jézuska ajándékába vetett hitben és a gyanakvás között, hogy azért a dolgok valahogy másképp történhetnek.

Persze ez nem zavarta abban, hogy nagyon várja a Jézuskát, és egyáltalán mindent, ami Karácsonykor történni szokott. Várta magát a várakozást és azt a finom nyüzsgést, ami megtöltötte a pici lakást. És egyszerűen imádta a Szenteste illatát. Nem volt sok pénzük, de szülei mindig gondoskodtak arról, hogy legyen pár szem narancs a fa melletti kis asztalon, amitől aztán a fenyő szobát kitöltő illata teljessé vált. Amikor később, felnőttként visszaemlékezett gyermekkora Karácsonyaira, mindig ott érezte ezt a Szentestéhez hozzánőtt ígéretes illatot az orrában.

Aznap valami más volt. A gyermekek finom antennájával megérezte, hogy a szülei mások, mint tavaly ilyenkor. Valami vibrált körülöttük, köztük, és az a valami nem volt jó. 
Anyja szemében egész nap ott látott valami furcsa szomorúságot, apja pedig botladozóan nem találta a helyét és a tekintetéből hiányzott az a fény, amitől mindig olyan biztonságban érezte magát.

Tizenhat évvel később, 2004-ben, Szenteste ünnepi asztalánál, ahol férjével az első közös Karácsonyukat ünnepelték, éppen szájához emelte a villán a falatot, amikor önmagát is meglepve a dolog váratlanságától, megértette: annak a szomorúságnak az anyja szemében aznap, köze lehetett ahhoz, hogy apja két év múlva, sok betegeskedés után végleg elment közülük. Valahogy nem tudott mit kezdeni a felismeréssel.

Akkor délután, 1998-ban a Jézuska már meghozta a fát. Utóbbi két évben az erkélyre hozta, és megengedte neki hogy ő díszíthesse nővérével és anyjával. Azóta ez volt számára az est egyik legfontosabb eseménye; vetekedett az ajándékok felfedezésével. Jó volt válogatni a díszeket, jó volt csicseregni a fa körüli hajlongásban, és jó volt az érzés, amikor minden dísz fent volt, és bekapcsolták az égőket…
Most is ezt csinálták, anyja, nővére és ő. Valahogy minden csendesebb volt aznap. Válogatták a díszeket, de hiányzott belőle az a hármukat összetartó izgalom, amit tavaly és tavalyelőtt érzett.
Éppen lehajolt egy piros gömbdíszért, amikor nővére véletlenül meglökte és kezében a dísszel anyjának esett, aki épp’ a fenyőfa csúcsára próbálta felrakni a csillagot.
Anyja nekidőlt a fának és csak nővére jó reflexének köszönhették, hogy a fa nem dőlt fel az összes gondosan felrakott dísszel együtt.
Anyja visszanyerte az egyensúlyát , egy pillanatra maga elé meredt, majd vörös arccal felé fordult és szemében villogó haraggal, olyan lendülettel, ami csak egy felnőttnek szólhat, pofon vágta. Nem akármilyen pofon volt ez; benne volt valami mélyebbről gyökeredző bánat és keserűség, és a tehetetlenség dühének gyilkos ereje.

Juli fel sem fogta mi történik, csak érezte, hogy valami meleg folyik az orrából. Csodálkozva látta, anyja szemében a rémületet, és messziről hallotta, ahogy nővére odaugrik anyjához, átöleli a derekát, mintha le akarná őt fékezni és ezt kiabálja:
- Anya, ne! Nem tehet róla!
Akkor már érezte a fájdalmat is, és megértette: anyja megütötte őt. Erőből. Bántani akarta, úgy ahogy a kegyetlen, szeretetlen anyák bántják a tévében a gyermekeiket.
Akkor, ott, egyszerűen eltört benne valami. A pofon haragja és dühe minden sejtjét átjárta, és még hozzá adódott az elveszített bizonyosság minden döbbenete. Már nem hitte, hogy a jó anyák nem bántják a gyermekeiket.
A pofon beleégett a lelkébe. 
Attól a pillanattól kezdve megváltozott a Karácsony. Már nem volt olyan színes a fa, nem volt olyan finom a húsleves, és a beszélő baba, amit ajándékba kapott, puszta tárgyként, barátságtalanul és bénultan bámult rá. Soha, egyszer sem játszott vele.

Ez volt Juli búcsúzása attól az addig megrendíthetetlen hittől, hogy a Karácsony a legjobb dolog a világon.

Juli, harminchat évesen, jónak mondható házasságban élt későbbi férjével, és elhivatott anyaként nevelte az öt éves Danit és a nyolc éves Lilit.
Szülei már nem éltek, anyja is meghalt tavalyelőtt, egészen váratlanul, egy influenza szövődményeként kialakult tüdőgyulladásban.

A 2014-es Karácsony úgy indult, mint bármelyik eddig, gyermekei születése óta.
Mivel két helyen is dolgozott, hétvégenként örült, hogy nem kell kimozdulnia otthonról így ebben az évben is az utolsó hétre maradt a legtöbb elintézni való dolog.
Ahogy a gyerekek nőttek megszaporodtak a teendők, épp úgy, mint gyerekei körül a tanítók, tanárok, edzők, barátok , és ijesztően hosszú listával a kezében indult útnak, hogy beszerezze az összes ajándékot, amit felírt. 
A szíve mélyén érezte, hogy ezzel így valami nincs rendben, de valami mindig elhallgattatta benne a csendes tiltakozást, és tette azt, amit legtöbben ilyenkor. Végig verekedte magát pici autójával a csúcsforgalmak őrületén, lenyelte, amikor egy mögötte szemmel láthatóan siető autóból valaki az öklét rázva lehülyekurvázta, mert a zebrán átengedett egy gyalogost, és megpróbálta a fejében száguldó gondolatokat rendbe szedni, hogy a gyomrában ne érezze azt a csomót, amitől hazaérve enni sem tudott.

Szenteste előtti este még átnézte az étkészletet, hogy minden első ünnepre meghívott vendégnek van-e kés, villa és egyéb dolgok, majd egy fejbiccentéssel nyugtázta, hogy mostanra mindent elintézett, amit tervezett. Még a napközis tanító néninek is megvette utolsó pillanatban az ajándékot, amit, nem is értette, hogyan felejthetett el, mert fent volt a listán, ahogy a dadusé, óvó nénié és mindenki másé, akik a gyermekei életének fontos szereplői voltak.

Szenteste délutánján már olyan fáradt volt, hogy amikor kisfia szeméből áradó várakozást észrevette egyszerűen nem volt ereje megosztani vele ezt az érzést. Elkapta a tekintetét Dani csillogó tekintetéről, és a feladatra koncentrált. Elküldte férjét a kisfiúval sétálni, hogy nyugodtan díszíthesse a fát Lilivel. Megkérte a lányát, hogy hozza be a díszeket és a kislány boldogan szaladt, mert tudta, hogy közeledik a pillanat, amikor az ajándékok megérkeznek és majd szétfeszítette a kíváncsiság, hogy köztük lesz-e a rózsaszín mobiltelefon, amiért már olyan régen könyörgött.
Juli hálás volt a lányának a segítségért, aki mindig nagyon anyja kedvében akart járni, mert látta, hogy esténként olyan fáradt. A kislány sokszor érezte azt, hogy talán ő tehet róla, és csendes, visszafogott gyermekké vált az évek során.

Férje már felállította a fát a szokott helyre, a nappali egyik sarkába, így már csak a díszek felrakása maradt, amit Lili zavarba ejtően nagyobb lelkesedéssel csinált, mint ő.
Lánya gondosan, szín szerint kiválogatta a díszeket, eltervezte, hogy mit hova tegyenek, és tőle szokatlan felszabadultsággal csacsogott miközben guggolva adogatta anyjának a földön lévő dobozból a csillogó darabokat.
Az egyik díszt éppen nyújtotta, hogy anyja vegye el tőle, de valahogy gyorsabban húzta vissza a kezét, mint kellett volna, és az aranyszínű gömb kicsúszott a kezükből.
Ahogy Juli ösztönösen előre hajolva utána kapott a gömbdísznek, elvesztette az egyensúlyát és másik kezével, ugyanilyen ösztönösen egy faágba kapaszkodott, ami elég volt ahhoz, hogy a fa megbillenjen. Utolsó pillanatban tudta megállítani a fát, de addigra több dísz leesett és összetört.

Nem gondolkodott, amikor a keze előre lendült.
Úgy jött belőle a mozdulat, ahogy a vulkán tör ki hosszú várakozás után, amit a természet rendje erőszakolt rá.
Lili arcocskáján nagyot csattant a pofon, a gyermek szinte megingott bele.

Juli látta lánya szemében a rémületet, és egyszerre olyan ismerős lett számára ez a helyzet. Dermedten meredt lányára és hirtelen elkezdett vele forogni a világ. Kitántorgott a konyhába, leroskadt egy székre, és kitört belőle a zokogás. Olyan mélyről, amiről nem is tudta, hogy létezik.
Képtelen volt felmérni, hogy milyen hosszú ideig ült ott, amikor csendben nyílt az ajtó, és a nyílásban meglátta kislánya ijedten aggódó arcát, ahogy őt keresi.

Lili odaszaladt hozzá, és az ölébe hajtotta a fejét. Amikor felemelte a fejecskéjét és megszólalt, valami különös fény áradt a szeméből.
-Anya! Nem haragszom! Szeretlek, anyukám!
Juli ránézett nyolc éves gyermekére, és olyan érzés járta át az egész testét, ami ismeretlen volt számára. Ez a minden sejtjét átható érzés, mintha feloldozta volna valami alól. Nem tudta megfogalmazni, hogy mi alól, de mintha közel harminc év terhe gördült volna le róla.
Megfogta kicsi lánya mindkét kezét, gyengéden megpuszilta először az egyiket, aztán a másikat, majd a kedves arcocskát, és halkan ezt mondta gyermekének.
-Köszönöm, kicsim! Én is nagyon-nagyon szeretlek!

És arra gondolt, hogy, hogy EZ a karácsony. Ha a Karácsony ünnepe arról szól, hogy Valaki egykor a földre érkezett, hogy megváltsa az embereket, akkor ez a valami , ami a lánya szeméből felé árad, EZ a Karácsony.

Szelíden megfogta Lili kezecskéjét és odament vele a nappali polcán lévő fotóhoz. Édesanyja arcképe volt rajta.
Kezébe vette a fotót, belenézett Édesanyja szemébe és megosztotta vele azt, amit a lányától most kapott. Szinte érezte, ahogy áradt a testéből-lelkéből a kép felé valami, és hogy ez az áradás elér ahhoz a szomorú tekintetű asszonyhoz, aki az ő Édesanyja volt.
Meg mert volna esküdni, hogy a fényképből visszanéző szemekben könny csillant meg.
Meg mert volna esküdni, hogy hallotta, ahogy az anyja ezt suttogja a fotóból:
„Köszönöm, kicsim! Én is nagyon-nagyon szeretlek!”


Alig láthatóan lebbent meg a nappali fehér függönye, és egyszerre minden dísz fényesebben ragyogott a fán

 

                                                                                                                                                       2014 december 23. LA

Szerzői jogok:

Örülök, hogy egyre többen látogatnak el hozzám, és népszerűsítik  verseimet és írásaimat. Kérek mindenkit, hogy az oldalamról származó cikkek. írások és versek saját célra történő felhasználását a szerzői jogok tiszteletben tartásával tegyék! Ezt előre is köszönöm!

Hasznos linkek:

Oldaltérkép

Kapcsolat

Partnerek

 

Oszd meg másokkal is!

 

Előadásaim

  • Én-rész meditáció (Ki szorong bennem, ha szorongok?)
  • Leszokom a szorongásról
  • Forrás-állapot meditáció (Megteremtődtem, hogy megteremthessem)
  • Teremtés, személyre szabottan.
  • Érzelmi és gondolati nagytakarítás (Nem gondoltam, hogy ezt gondoltam. Nem tudtam, hogy ezt érzem.)

Érdekelnek a részletek

Weboldalunk használatával jóváhagyod a cookie-k használatát a Cookie-kal kapcsolatos irányelv értelmében.

X

Right Click

No right click